Kicsit lelassultam a listával, meg úgy általában is nyár lett, meg filmes kurzus volt, szóval van itt olyan, amit még februárban láttam, úgyhogy az emlékeim nem a legfrissebbek. A magyar 10-es kicsit meggyötört, de itt szerencsére megint volt 10/10-es élmény. Aztán jön az ősz meg a fos idő, úgyhogy a szürke esős napokon majd Ákos jópofa filmjei biztos feldobnak és behozom a lemaradást.

1. Wes Anderson: Fantasztikus Róka Úr

Na ezt még tényleg februárban láttam a Grand Budapesten felbuzdulva, hogy Wes Anderson dejópofa! És tényleg! Ez egy szép mese jó humorral és kreatív képivilággal egy rókáról, aki George Clooney a felesége meg Meryl Streep. Biztos vannak elemzések a neten, hogy a róka valójában az emberi esendőség jelképe, de az, hogy két lábra emelkedett jelzi, hogy az ember eredendően jó, de nekem csak egy mese, amin jól szórakoztam. Magamhoz képest sokadik filmet nézem egy rendezőtől és WA eddig sosem okozott csalódást. Kicsit olyan, mint a 400 forintos roppanós müzli a Lidlben (a csokis-mogyorós, nem a szar epres). (10/8)

2. Hajdu Szabolcs: Ernelláék Farkaséknál

Én ezt a címet konkrétan nem tudom kimondani. Ritka nagy öngól, mert az angol viszont nagyon találó lett (It's not the time of my life). Az egész film egyetlen pesti lakásban játszódik, úgyhogy ez is mehet a példák közé, hogy lehet tökjó filmet csinálni minimális pénzből. Farkasékhoz beállít felesége húga és családja az éjszaka közepén, akik Skóciából jöttek haza. Ezután pedig egy csomó mindent feszeget a film, ami tök érdekes, de talán engem a gyerekvállalás kérdése fogott meg legjobban vagy csak a többire nem emlékszem, mert még márciusban láttam. (10/7)

3. Alexander Nanau: Colectiv

Ezt se ma láttam, mégis azóta velem van. Román dokumentumfilm, amelynek kiindulópontja egy szórakozóhelyen történt tragédia. Egy koncerten tűz ütött ki, amibe sokan a helyszínen belehaltak, azonban ennél is többen már a kórházban vesztették életüket. Egy sportújság(!) munkatársai oknyomozásba kezdenek, és egészen elképesztő mertékű korrupciós bűncselekményeket tárnak fel. Az emberi kapzsiság és romlottság mélységei láttán az ember keze végig ökölbe szorul, miközben a könnyeivel küszködik az áldozatok rokonainak megszólalásai alatt. Magyar nézőként nem lehet elkerülni az összehasonlítgatást az itthoni helyzettel, már csak a West-Balkán tragédia miatt sem. Az egész film alatt ott volt bennem, hogy mennyire elszomorító, hogy kis hazánkból nézve szinte utópisztikusnak hat, hogy egy országos korrupciós botránynak konkrét következményei vannak. (10/10)

4. Miloš Forman: Tűz van, babám!

Egy álmos hétvége délelőtt néztem meg, miután valaki (nem rejtélyeskedek, csak már nem emlékszem ki) biztosra vette, hogy na ezt én imádni fogom. Ehhez képest kicsit untam. Az a bajom az ilyen filmekkel, hogy mivel nem éltem konkrétan abban a rendszerben, aminek a kritikáját adja nem üt akkorát. El tudom képzelni, hogy amikor ez először lement a csehszlovák mozikban, akkor az emberek végig összevigyorogtak, meg susmorogtak, hogy "Na igen! Forman jól megmondta!", de így 2021-ben már vesztett az erejéből. (10/5)

5. Enyedi Ildikó: Simon mágus

Olyan ez a lista, mintha először ennék Merci csokit. Nem ismerem az ízeket, csak véletlenszerűen próbálgatom, aztán megjegyzem, hogy a barna a kávés, amit utálok és többet nem veszek belőle. Ha eddig nem lett volna nyilvánvaló: a tudatfilmek nem nekem valók. Ez abból is kiderült, hogy Ákos lebaszott felhívta a figyelmem a finomságra, hogy onnan kellett volna tudnom, hogy tudatfilm, hogy a film elején vonatozunk és látjuk a síneket, amik ugye idegpályák. Halálra untam az egészet. A magyar Bud Spencer elutazik Párizsba, hogy megoldjon egy megoldhatatlannak tűnő gyilkosságot. Mikor megjön szundít egyet, majd magától értetődő módon rámutat a francia rendőrségnek, hogy hát a faszért nem a virágot kérdezik meg a sarokban, hogy ki a gyilkos. A rendőrök a homlokukra csapnak és hipp-hopp kézre is kerítik az elkövetőt. Közben Simon beleszeret egy nála sokkal fiatalabb francia lányba ezért, mint egy igazi vén perverz követi mindenhova és zaklatja, amíg meg nem iszik vele egy kávét. Közben Simon régi riválisa is felbukkan, aki párbajra hívja, hogy kit tudnak tovább élve eltemetni. Neki a figyelem és a csillogás kell, de Simon ezt leszarja, mert ösztönös zseni és inkább tovább alszik és csak akkor kel fel, mikor a sajtó már nincs ott. (10/3)

6. Gaspar Noé: Visszafordíthatatlan

Gaspar Noé megnézte Nolen Mementóját és azt gondolta: "C'est magnifique!" (végre kifizetődtek a francia különórák!) megcsinálom az elborult, művészfilmes verzióját. Konkrétan az egész filmet visszafelé látjuk, ami egy egészen különleges feszültséget okoz. Sokszor már a kameramozgástól is rádjönne a hányinger, de ez nem volt elég, így melléraktak egy olyan zenét, ami tényleg ilyesmit idéz elő az emberben. Iszonyat naturalista, ami már bizonyos pontokon öncélúvá válik (leginkább egy bizonyos ponton). Nehéz, film. Vagy háromszor futottam neki legalább, de megérte. (10/7)

7. Joshua Oppenheimer: The Act of Killing

Sokkal több dokumentumfilmet kellene néznem. Ahogy valószínűleg a legtöbb európainak, nekem se volt fogalmam arról, hogy Indonéziában az 1960-as években közel egymillió embert gyilkoltak le módszeresen. A végrehajtók a mai napig szabadon vannak, sőt nemzeti hősnek számítanak. Szeretünk a nyugati hatalmakra egyfajta felsőbbrendű kultúraként tekinteni, ami nem tűrheti az ilyen emberiesség elleni bűntetteket, és ha arról van szó, akkor közbe is avatkozik. Csakhogy a hatvanas években az volt a kérdés, hogy Indonézia kihez kerül közelebb - a kommunista Kínához, vagy Amerikához. Mivel a tisztogatások a kommunisták ellen irányultak (elhangzik, hogy "Nem akarod, hogy amerikai filmek menjenek a mozikban?", ami már-már nevetségesnek is tűnhetne, ha nem épp kedélyesen mesélnének arról, hogy mindez egy kínzás során történt), így a nyugat szemet hunyt a népirtás felett. A film a megvénült mészárosokat követi, akik ma már nagypapák, így különösen furcsa látni, ahogy puszilgatja és ölelgeti az unokáit, tudva, hogy százak vére tapad a kezéhez. (10/9)

8. Federico Fellini: 8 és 1/2

A római-parti kocsmáról elnevezett olasz rendező egyik leghíresebb filmje. Ugyanaz a helyzet, mint a Simon mágusnál. Nekem ezek a filmek a kávés Merci. Kicsit olyan Szinbád érzésem volt. Önéletrajzi ihletésű rinyálás a rendező nőkhöz való viszonyáról, meg alkotói válságtól való nyűglődés, de persze lehetőleg jó hosszan. Volt pár szép kép, meg Marcello Mastroianni azért elég nagy király, de engem sajnos ez nem tudott lekötni. Fekete-fehér film számláló:15. (10/4)

9. Jean-Luc Godard: Bolond Pierrot

Mai napig nem tudom eldönteni, hogy szerettem-e ezt a filmet. Különösebben nem szórakoztam jól, viszont párszor felnevettem, amikor már negyvenedszerre Pierrozták le Belmondót. Egy biztos, hogy engem eléggé hidegen hagy a látványvilág, de ez tényleg egy olyan film volt, amit legszívesebben percenként megállítottam volna, hogy kifotózzak egy képet. Bazi (használja még valaki ezt a szót?) szép volt. (10/6)

10. David Lynch: Kék bársony

Kiderült, hogy a fickó, aki Bree férje volt a született feleségekben (a második vagy a harmadik már nem emlékszem) régen is tökugyanúgy nézett ki, és talán nem az volt a karrierjének legfontosabb alakítása. Most végre számíthatna a sorozatos műveltségem, de a Twin Peaks nagy hiányosságom sajnos a mai napig. Bár a Kék bársony után azért nem érzek olthatatlan vágyat arra, hogy belekezdjek. Amúgy se nagy kedvencem ez a thriller/noir főleg ha kicsit még elborult is. Dennis Hopper viszont eszetlen nagy király! (10/6)